Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.08.29

huszonhetedik – esetlen kis tini - csók

Aláfestőnek;

https://www.youtube.com/watch?v=cbxxkwBQk_o

("Will You Still Love Me Tomorrow" – The Shirelles)

Az ötvenes éveket írtuk. Fiatalok voltunk, ahogy sokan előttünk és sokan utánunk. Persze mi is azt hittük, hogy rajtunk kívül nem élheti át azt más, amit mi. „Mi” voltunk a fiatalság és a nem létezett múlt, meg jövő.

Mint minden tinédzser én is szerelmes voltam.  Ahogy a többiek, én is a kelleténél korábban szoktam rá a cigarettára és én is belekortyoltam a sörösüvegekbe, persze sosem vittük túlzásba.

Akkor nem létezett jó és rossz. Éltünk, ahogy tudtunk és éltünk, ahogy szerettünk volna. Nem voltak kérdések. Ha mégis akadt pár – hogyne akadt volna tinédzserek között -, ott voltunk egymásnak.  Larry, Jackey és én, Manny.  Mindannyiunk beceneve „y”-ra végződött. Mint mindenkinek, az ötvenes évek Amerikájában. 

Én és a srácok kiskorunk óta ismertük egymást és még fiatalon elhatároztuk, hogy bármi is jöjjön, mi együtt maradunk. A lányok persze sosem érdekeltek minket, csak a baseball – kártyák és a hülye kuponok az üdítős palackokon, amikkel Larry később egy pofás napernyőt is nyert.

Boldog idők voltak. A hangszórókból a The Shirelles dalai szóltak és minket nem érdekelt más, a legújabb képregényeken és a hétvégi horgászaton kívül. Egészen az iskolabálig.

Egy napon, amikor már nem a bunkerépítés érdekelt bennünket a legjobban, hanem az a különös, vissza nem hozható illat a tavaszi délutánokban. Azok az illatok…, amelyek sosem lesznek ugyanolyanok.

Május volt, emlékszem. Minden ember életében eljön az a május. Az illatokkal, az érzelmekkel és… a szerelemmel. Mit tudtunk mi akkor a szerelemről…

Larry és Jackey valószínűleg kevesebbet, mint én. Ők nem ismerték Laurát. Sosem ismerték úgy, mint én.

Nem is tudom, hogy kezdődött. Talán a srácok löktek oda hozzá, útban hazafelé. Ahogy az az iskolásoknál lenni szokott. Mit mondhattam volna? Egy zavarodott tizenéves voltam. Néha, ha visszagondolok… úgy érzem ma sem vagyok más és mégis. Sosem voltam őszintébb, mint akkor, amikor elhívtam az iskolabálba.

Sosem feledem el Tracy tanárnőt és a jó öreg Mancy nénit a büfében. A szalagok és a fények alatt, ahogy átöleltem Laurát a Ronettes egyik slágerére.

Nem tudtuk mi az, amit érzünk és ha valami nagyokos ráfog mindent a biológiára, hát hazudik. Azok az illatok és azok a viharok odabenn… az nem a testünk játéka volt. Én mondom, hogy nem, habár felnőtt ember vagyok és benőtt a fejem lágya… ne mondja arra a varázslatra senki, hogy csak a hormonjaink dolgoztak bennünk. Hormonokból nem születnek olyan emlékek, mint azon a parketten, Laurával a karjaimban.

Az öreg tölgy alatt beszélgettünk, a suli udvarán. Hűsítő nyári szellő lengedezett, a tornateremből kiszűrődtek a bál dallamai.

Zavaromban a hajamat igazgattam, sokat rontva a saját összképemen, Laura pedig csak bámult maga elé. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de nem tudtam, hogy mi az a valami.

Talán azért emlékezünk a halálunk napjáig az első csókunkra, mert az a legkacifántosabb.  Legalábbis amíg addig eljutunk.

Zavarban voltunk utána, mind a ketten. Esetlen kis tini-csók volt, alig értek össze a nyelveink, mégis beleborzongok a mai napig.

Sosem beszéltem róla a srácoknak. Sosem beszéltem róla senkinek. Laura zavartan rám nézett utána és villámgyorsan visszasietett a „báltermünkbe”, a suli tornatermébe.

Én ott álltam égő ajkakkal és még lángolóbb lélekkel a fa alatt a suli udvarán és nem találtam a gondolataimat.

Jövő nyáron elköltöztek. Ő és a családja. Nem tudtunk elbúcsúzni. Az utolsó napján hosszan néztük egymást, aztán egy ostoba késztetéstől vezérelve – mentve magam a kényelmetlen helyzetből – a többiek után rohantam az órák végén.

Sosem tudtam meg mi lett vele. Sosem kerestem, vagy érdeklődtem utána.  De számtalanszor elképzeltem, ahogy a gyerekei után rohan, kezén a sütőkesztyűvel egy vasárnap délutánján.

Nem tudom mi lett Laurával.

… gondolataimban mégis visszakalandozom az alá az öreg fa alá az iskola udvarán. Gondolatban, ugyanúgy kihallatszik a bál zaja és összekeverednek az akkori slágerek dallamai a fejemben. Gondolatban ugyanúgy a számhoz kapok, és ugyanúgy érzem…

… a soha vissza nem térő fiatalság boldog érintését a lelkemben.

…és ezt az emléket, tudod, sosem adnám semmiért…

 

 

 

 

 

(a múltkori novellácska linkje azoknak, akik nem olvasták még. apákról és fiúkról)

http://„Abban a pillanatban visszarepültem a saját gyermekkoromba.” https://facse-versek.eoldal.hu/cikkek/nyitooldal/huszonharmadik-------apak-es-fiuk.html

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.