Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.08.21

huszonharmadik… - apák és fiúk

 

Aláfestőnek;

https://www.youtube.com/watch?v=cBBMUmO5e60

 

 Volt olyan időszak, amikor nem hittem volna, hogy ez a nap eljön. Átlagos május-végi nap volt. Egy eseménytelen vasárnap. Az utca csöndes volt, a levegő tiszta. Mary odabenn készítette a vasárnapi ebédet, én pedig a teraszon ültem és olvastam. Jack a kertben játszott - épp indiánnak képzelte magát.

Fiatalkoromban minden áldott nap egy hasonló képpel ébredtem és egy hasonlóval aludtam el. Most benne éltem.

 Aztán Jack- a fiam – mintha elunta volna a játékot. Felnéztem a könyvemből – ami valahogy jobban ment, mint sráckoromban, hisz a betűk világa helyett, most egy hús-vér életet éltem- és rámosolyogtam.

Jack sokáig nem szólt, miután mellém helyezkedett, de aztán feltette azt a kérdést.

-Apa…

Könny tolul a szemembe, ha visszaemlékezem a kedves kis vékonyka hangjára. Arra, hogy apámnak szólít valaki…

-Mondd fiam! – fordultam hozzá, ahogy apa a fiához.

-Mikor érezted magad először boldognak?

...kérdezte ezt tőlem egy hat éves kisfiú.

-Mire gondolsz, Jeckie?

Mint kiderült, egyik nap a suliban a boldogság volt a téma és a gyerekek beszámoltak azokról a dolgokról, amik boldoggá teszik őket. Sokan a szombat reggeli közös, családi reggelikről és a közös kirándulásokról beszéltek.  De Jackie valahogy nem találta a lényeget.

Gondolatban visszarepültem néhány évet. Azokba az időkbe, amikor én is indiánost játszottam a hátsó-kertben. Az első iskola-bálhoz, amikor megismertem Mary-t. A születése pillanatához.

Igen… talán az volt a legboldogabb…

Meghatódtam a múlttól és a helyzettől, de elmondtam neki mindezt.

Akkor Jackie- a fiam- hozzám bújt és sosem fogom elfelejteni azt az ölelést.

Akkor, ott a verandán beleborzongtam a feltoluló érzelmekbe, persze jó értelemben.

-Szeretlek apa. – mondta ő, a gyermekek egyszerű őszinteségével. Meghatódottság nélkül, hisz számukra még természetes, hogy a valóságról beszélnek és tényeket közölnek. Még nincsenek abban a korban, amikor megritkulnak az ilyen mondatok a saját, vagy a mások szájából.

 -Én is szeretlek, fiam… - mondtam és nem voltam többre képes.

 Május volt.

Decemberben eltemettük Jackie-t. Tüdőgyulladás.

 Mary szinte belepusztult. Én hasonlóképp. Próbáltam támasz lenni, de vannak helyzetek, amikor az ember kevés. Ezt nem lehet … ezt nem lehet…

 Évek teltek el.

 Elköltöztünk. Időközben született egy lányunk, Alice. Mary rajongott érte és a széltől is óvta. Alice volt a legaranyosabb lány a világon. Most is az. Két gyermeke és egy remek férje van.

 Egyik éjjel a verandán cigarettáztam – az ember néha, nem tudja kikerülni, hogy ne vegyen fel káros szokásokat – és Alice kijött hozzám.  Már rég aludnia kellett volna. Szó nélkül odajött és megölelt.

-Mért nem alszol, kicsim? – kérdeztem.

-Itt volt. – mondta tömören.

-Kicsoda? – kérdeztem megrettenve a szülők biztonsági szkennerét beélesítve.

-A fiú, a tolldíszben.

 Összeszorult a szívem.

-Hogy mondod…?

- Azt mondta Jackie-nek hívják. Játszani hívott és azt mondta nagyon szeret engem és titeket, anyával. Azt mondta, mondjam meg apának, hogy nagyon jól érzi magát, ott ahol most van… és már tudja a választ arra, amit egyszer tőled kérdezett….

 Magamhoz szorítottam a lányomat és zokogni kezdtem.

-Mondott még valamit? – kérdeztem a könnyeimet nyelve.

-Csak ezt mondta. Hogy már tudja a választ… és hogy szeret minket.

A lányomat karolva felnéztem a csillagokra és csak arra tudtam gondolni…

Csak arra tudtam gondolni, mennyire remélem, hogy a jelenés igazat mondott Alice-nek.

Aznap este leültünk a kandalló elé és fellapoztuk a családi fotóalbumunkat. Megmutattuk Jackie-t Alice-nek. A teljes indián-felszerelésében tündökölt az egyik képen.

-Ő volt az. – bólogatott Alice. – Ne aggódjatok érte, jól van.

 Miután a lányunk és Mary elaludtak, kisétáltam a kertbe. Nem az a kert volt, mint akkor májusban… mégis valahogy ott éreztem magam…

 Jackie-vel a verandán, az indián-módra kifestett arcával…

 -„Mikor érezted magad először boldognak…?”- kérdezte múltbéli hangján, azzal a naiv, gyermeki hanggal, ami évekről visszhangzott hozzám.

 - Fiam…- suttogtam a levegőbe azon a párás éjszakán.

 Aztán egy érintést éreztem a kezemen. Mint amikor egy ventilátor közelébe mész. Ám ez az érintés ott maradt. Megpihent a tenyeremben. Tudtam, hogy Jackie az. Azért jött, hogy erőt adjon és elmondja, hogy szeret. Azon a naiv, gyermeki hangon, ami egyszer csak elveszik az életünkből.

 Abban a pillanatban visszarepültem a saját gyermekkoromba. Ahogy a hátsó kertben játszom. Ahol csak anya és apa a boldogság… meg a reggeli rajzfilmek és a képregények… a játékok és a képzeleted… amikor még nincs az a téboly, amit a „való világ” jelent. Amikor van hová hazamenned. Amikor biztonságban érzed magad. Amikor nem csal meg senki, és amikor nem csalsz meg senkit. Amikor őszinte vagy a másik emberhez és saját magadhoz. Ha sírnod kell, sírsz, ha nevetned kell, nevetsz…

 Amikor minden olyan egyszerű és tiszta….

 Amikor még jól esik, hogy élsz…

 Alice-re gondoltam és arra, hogy mindezt van, mi kárpótolja.

 …és amikor Jackie keze elpárolgott a tenyeremből, köszönetet mondtam neki, hogy mindezt megmutatta a számomra.

 Felnéztem az égre és a csillagokat bámulva elsírtam magam.

 Mert emlékeztem ugyan, mikor éreztem magam először boldognak…

 …most valahogy közelebb jött hozzám az érzés. Mostani állapotnak tűnt.

 Ahogy befelé indultam, visszanéztem a kertre és egy toll-díszbe öltözött alakot véltem kivenni a párás levegőből.

 Felém integetett.

 Érdekes, hogy egy másik tolldíszbe öltözött alakot is láttam mellette. Úgy éreztem én magam vagyok…

 … én voltam az….

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.